Az 1956-os népfelkelés és szabadságharc nemzetiszocialista vonatkozásai II.rész

A népfelkelés kibontakozása és a szabadságharc

Jogosan tehetjük fel azt a kérdést, hogy a Magyar Rádió épületébe beszorult ÁVH-s egységet miért nem segítették kimenteni a fővárosi ÁVH parancsnokai? Mert nem volt erre lehetőségük. A rádió épületénél történtek villámgyorsan elterjedtek az egész városban, óriási tömegek mentek ki az utcákra, elszánt kisebb csoportosulások fegyverszerző akciókat kezdtek rendőrőrsök, fegyverraktárak, fegyvergyári készletek megszerzése érdekében. Olyan gyors volt ennek a felkelésnek a kibontakozása, hogy a pártvezetés teljesen tehetetlenül sodródott az eseményekkel. Mire felfogták a történteket, már számtalan fegyveres csoport támadta az ÁVH-s gócpontokat.

A fegyveres csoportok általában kis létszámúak voltak, de rendkívül elszántak, ezért az ellenük való fellépés nagy kockázatokkal járt. A honvédséget és a rendőrséget nem támadták, ezért velük eleinte inkább semleges, mint ellenséges volt a viszony. A Központi Bizottság a feszültségek mérséklésének okán a METESZ 16 pontos követelései közül egyet, – a Nagy Imrét a vezetésbe – teljesítette, és kinevezte miniszterelnöknek. De mert a pártvezetés nevezte ki, a párthoz erősen kötődőkön kívül ez senkit nem érdekelt. A pártvezetés a felkelést “fasiszta elemek” művének nevezte, és statáriumot, gyülekezési, majd kijárási tilalmat rendelt el. A szovjet egységek is beavatkoztak a harcokba, de ez nem sokat javított a hatalom helyzetén. A helyzetet a végsőkig kiélezte Nagy Imre politikai analfabétizmusa. Ez az ember egy házaló vigéc adottságaival és a született árulók jellemével a Nyugat felé fordult segítségért. Pontosabban a nyugati cionistákhoz, akik épp Egyiptommal voltak elfoglalva.

Tovább rontotta a kommunisták megítélését az ország különböző pontjain igen sok áldozatot követelő ÁVH-s sortüzek híre. A szovjet beavatkozás, majd visszavonulás a végleges csapatkivonási követelést erősítette.

A felkelőkből számtalan kisebb-nagyobb csoportosulás alakult, de meghatározó szerepe a Corvin-közieknek, a “szabadnépeseknek”, és a Széna-térieknek volt. Mindhárom csoport többségében nemzetiszocialista, nemzeti kommunista alapfelfogású emberekből állt, illetve elkötelezett, nemzeti gondolkodású munkás magyarok voltak.

Corvin-közieknek nevezett több csoportosulásból álló felkelő harccsoport vezetőjének Pongrácz Gergelyt tartják. Politikailag ugyan valóban ő képviselte a csoportot, de csak azért, mert a valódi katonai vezető, Vojt Rezső, volt SS önkéntes, a budavári 1945-ös kitörés egyik résztvevője, amikor a felkelő csoportok vezetőivel tárgyalni akart Nagy Imre, így küldte oda Pongráczot: “Bajusz! Neked itt nem sok hasznodat vesszük, menj el tárgyalni!” (Más felkelőcsoportok esetében is ez volt a helyzet. A csoportok tényleges vezetői a katonai vezetők voltak, míg különböző tárgyalásokon a politikai vezetők szerepeltek).

Ez a csoport szellemiségében nemzeti volt és többsége szintén szocialista alapgondolkodású. A végsőkig kitartottak és csak az óriási túlerő és folyamatos ágyútűz után vonultak vissza. Vojt Rezsőt egy lövedékrepesz okozta fejsérüléssel, öntudatlan állapotban menekítették ki Bécsbe a bajtársai.

A “szabadnépesek” a Szabad Nép pártújság székházának az elfoglalásával és az ott létrehozott harcálláspontjukkal vívtak ki elismerést. Helytelenül Dudást tartották a vezetőjüknek, de a valódi katonai vezető Kovács András volt, aki a budavári kitörésben is részt vett, mint a Vannay-zászlóalj 13 éves tagja. Édesapjával együtt, aki tagja volt a Rongyos Gárdának is, és a népbíróság 1949-ben halálra ítélte és ki is végezték. A “szabadnépesek” között a Vannay-zászlóalj több egykori katonája is harcolt. A végsőkig kitartottak, csak az utolsó nagy erejű szovjet támadáskor vonultak vissza. Október 28-án a Szabad Nép székházban tartott felkelőcsoportok gyűlésén a résztvevők elutasították Nagy Imrét és kormányát, nem tekintették őket legitim vezetőknek.

Széna-téri harccsoportban is szinte csak munkások voltak, a vezetőjük Szabó János szintén munkás (gépkocsivezető) volt. A környék fiataljai, sok bányász és ipari tanuló alkotta a több száz fős felkelő egységet. Az október 25-én fegyverhez jutó csoport első vezetője egy máig ismeretlen sorkatona volt, ő szervezte harccsoporttá az akkor még pár tucatnyi fiatalt. Szabó János 26-án vette át tőle a csoport vezetését. Ebben a csoportban harcolt Ekrem Kemál művezető is, a nemrég elhunyt hungarista Ekrem Kemal édesapja. A csoport politikai alapállása kimondottan szocialista volt. Egy nemzeti jellegű szocializmusért harcoltak. A szabadságharc leverése után az egész vezetést kivégezték (14 főt), egyedül Fonay Jenő kapott kegyelmet.

Ezeknek a harccsoportoknak fizikai munkások, technikusok, dolgozó emberek voltak a tagjai. Nem az úri rend visszaállításáért harcoltak, hanem egy nemzeti és szocialista, vagy egy nemzeti és kommunista Magyarországért. Nem ismerték el a Nagy Imre (szovjet KGB “Vologya” fedőnevű ügynöke) vezette kormányt, harci cselekedeteik szinte minden esetben az ÁVH-sok ellen irányultak. Hihetetlen katonai sikernek nevezhető, hogy az ötvenezer főből álló, jól kiképzett és felszerelt ÁVH-t öt-hat nap alatt országos szinten, nagy áldozatok árán teljesen szétverték, Nagy Imre fel is oszlatta. A szovjet csapatok ellen csak védekező harcokat folytattak, úgy, mint számos más felkelő csoport is. A felkelő csoportok gerincét országos vonatkozásban is (egy-két kivétellel) munkások, parasztok, hazafias katonatisztek, tiszthelyettesek, egyetemisták alkották, sok fiatallal kiegészülve. Nem is volt olyan felkelőcsoport, melyben ne lettek volna egykori SS-katonák, vagy hungaristák, viszont olyasmiről, hogy volt horthysta katonatisztek, az úri osztály tagjai, gyárosok, volt bankárok, vagy földbirtokosok harcoltak volna, nincs tudomásunk. A felkelők a gyárak, üzemek védelmében létrehozták a Munkástanácsokat, melynek az lett volna a feladata, hogy a szabadságharc győzelme után megvédjék az állami tulajdont a volt tőkésektől, kizsákmányolóktól.

A magyar történelem legnagyobb köpönyegforgatója, Pozsgai Imre így írt a felkelőkről annak idején, 1957-ben: Tépett szájú, hasított körmű sok kis senki, háta mögött több úri bitanggal, megcsinálta az Első Hazai Nemzeti Forradalmat. Hogy mégis nem “Nemzeti Szocialistának” keresztelték vívmányukat, az talán azzal magyarázható, hogy ez a két szó így együtt hányingert okoz minden becsületes embernek.

Nem volt buta ember ez a Pozsgai, csak becstelen. Ráérzett, megértette a felkelés lényegét, de elborzadt annak az üzenetétől. Nyilván magát tartotta becsületes embernek a hányingerével együtt. Azóta ezt az óriási becsületességét többször is bizonyította – a kaméleonok világában.

Úgy még fegyveres terrorgépezetet a világtörténelemben soha meg nem aláztak, mint ahogy a magyar népfelkelők megalázták az ÁVH-t. A “párt ökle” napokon belül úgy omlott össze a nálánál jóval kisebb és rosszabb felszerelésű felkelő csoportok támadásai alatt, mintha csak egy felmosórongy lett volna. A szinte teljes tiszti állománya bosszúálló zsidókból állt, akik csak a kínzókamrákban, mint vallatók tudtak valamit művelni, de a valódi harctéren még a nullánál is kevesebbek voltak.

Ez 56 igazi üzenete. Nem mérlegelni kell az esélyeket, nem a félelem és az érvényesülési vágy a történelem meghatározója, hanem a szeretet. Az igazság, a haza, a nemzet és a család szeretete. Így, ebben a sorrendben. Mert ennek tudatában vagyunk csak képesek önmagunk fölé emelkedni, csak így tudjuk kihívni egy végső és véres küzdelemre a sárkányt, a mindenek megrontóját. És ekkor már nem a győzelem a fontos, hanem a helytállás, mert tudnunk kell, hogy az első kihívás a sárkány halálát jeleni, még akkor is ha ő győz. Mert jönnek az újabb és újabb kihívók akiket az első példája sarkall, akik mindig tanulnak eleik harcaiból, és a sárkánynak mindig ki kell állnia. Nincs többé nyugta, és ha eljön az a nap, amikor a végzete is eljön, akkor csak az elsőre tud gondolni. Aki a halál üzenetét hozta el a számára. Ez 56 üzenete.

Kassai Ferenc - Hídfő.net