A nyugati típusú demokrácia miért a lehetséges legrosszabb az államformák közül?

Sok nagyformátumú állam, mint Oroszország, Kína, Venezuela, Irán gyakran megkapják az antidemokratikus jelzőt. De vajon tényleg gonoszak is? Vagy mégsem? Vizsgáljuk csak meg ezt közelebbről, mielőtt kockázatos kijelentéseket tennénk.

A nyugati típusú demokráciákat szinte a megjelenésük pillanatától folyamatosan kritizálják, és leginkább a nagy gondolkodóik: Thoreau, Edgar Poe, Tocqueville (utóbbi a méltán híressé lett könyvében írja: “a kényszerűség doktrínája hamarosan meg fogja bénítani a modern társadalmakat, és a keresztényeket a törökök szintjére veti majd vissza”).

A 19. század vége olyan kritikus hangvételű írásokat hoz magával, amelyek sokkal jobban analitikusak a témában, mint elődeik. Az írók, mint a fehérorosz tudós, Ostrogorszki, vagy az ír politikai gondolkodó, William Lecky. Ezek a gondolkodók, sok más hasonszőrű véleménynyilvánító mellett, asszisztáltak a parlamentek létrejöttéhez bármerre nézünk. Ezek a népképviseleti fórumok azonban csak elégedettlenségeket, a szabadságjogok korlátozását, hatalmas államadósságokat és a köz elől rejtőzni akaró társadalmi elitosztályokat fejlesztettek csak ki, amelyek tetszésük szerint formálják a közvéleményt. A demokráciának tehát egy alkunak kell lennie? Ostrogorszki könyvei az USA politikai életéről felfedik, hogy a demokrácia nem demokratikus egyáltalán, a demokráciát láthatatlan bábmesterek, katonai gépezetek és politikai aktivisták kontrollálják. Ostrogorszki könyvei ihlették a Francia Forradalom leghíresebb kommentátorát, Augustin Cochin-t is.

Ezekben az időkben kezdték el a politikai pártok rendszerét mint olyant kritizálni. A franciák szintén asszisztáltak az 1890-ben kezdődött imperializmushoz, a plutokrácia kifejlődéséhez, ami csak és kizárólag szociális elégedetlenségekhez és etnikai tisztogatásokhoz vezetett bárhol is vetette meg a lábát. A huszadik században lezajlott világháborúk, az ezen háborúkból kicsírázott bolsevizmus, és nemzeti szocializmus, ezek mind-mind a demokratikus rendszerek defektjeire adott társadalmi válaszok voltak. A huszadik század összes politikai extrémista szerveződése ebben a terhes légkörben született.

William Hartpole Lecky semmi esetre sem nevezhető extrémistának. Ő megfigyelései alapján kijelentette, hogy a demokrácia egy tökéletlen és veszélyes rendszer. A könyve visszautasításra talált természetesen, de a megfogalmazott gondolatai még mindig találóak. Az összes nyugati államban kivétel nélkül megjelennek a következőek: faji alapú ellenállások, hatalmas államadósság, szánalmas politikusok és szánalmas teljesítményeik, a rendes demokrácia teljes hiánya, nem is említve a szomszédos országok elleni folyamatos verbális háborút.

Vizsgáljuk csak meg a szerzőnket jobban, aki egy protestáns lelkész és történész is volt egy személyben. Akárcsak Nietzsche vagy Tocqueville, Lecky is a legszőrnyűbb bűnösök közé tartozik a modern demokrácia képviselőinek a szemében.

“Az önkényuralom térhódítása és az állami befolyás emelése, különös tekintettel a szociális szabályozásokra vonatkozólag, a modern demokráciákra kiemelten jellemző. Ezen állami befolyás növekedése magával vonja a demokratikus jogok emberi cselekedeteken keresztül való gyakorlásának csökkenését. Jelenti továbbá a bürokrácia szükségszerű növekedését, más szavakkal, az államaparátus tagjainak létszám és hatalombeli emelkedését. Jelenti továbbá az adók és járulékok folyamatos emelését, ami valójában nem más, mint a személyes szabadság folyamatos csökkentése.”

Természetesen Lecky egy elitista, aki mély bizalmatlansággal viseltetik a “leginkább műveletlen társadalmi osztályok”-kal szemben, akik a “legjobban alkalmasak egy elhivatott vezér vakhittel való követésére”. Ez fog történni Németországban is az első világháború után.

“Hálistennek” - gondolják a nyugati demokraták - “minket megkímél a sors egy hasonló kalandtól, merthiszen most adtunk bizalmat Bushnak.”... vagy Blairnek... vagy Hollande-nak.

Manapság egy másik típusú demokratikus vívmánnyal is megismerkedhetünk: a lobbival. Ezek a lobbik aláaknázzák az amerikai és európai intézeteket és parlamenteket. Ezt a defektet a következőképpen írja le Lecky:

“Már rámutattam arra a modern demokratikus tendenciára, ami a parlamentet egyre kisebb és kisebb csoportokra szabdalja szét, ezzel teljesen legyengítve a végrehajtó hatalmat; a pártrendszert gyakorlatilag használhatatlanná téve, ezzel az extémistáknak és az önmagukat kereső, ámde jól szervezett kisebbségeknek kedvezve; ezáltal a jogalkotás legfontosabb fórumát egy egyszerű vesztegetés színvonalára süllyesztve, nem is beszélve a nyilvános politikai élet színvonalának és a nyilvánosság erelyének a csökkenéséről.”

Az “önmagukat kereső, ámde jól szervezett kisebbségek” létét tagadni igen veszélyes lenne. Ámde kedvenc összeesküvéselméletgyártónk, William Lecky szerint az USA szenátusa még 1898-ben is tagadta ezen kisebbségek létét.

“Senkiben nem csökkenthették a hitet az elmúlt évek eseményei az iránt, hogy az amerikai szenátusban egy jól tettenérhető elhalgatás zajlik.” - írja.

Hacsak hallotta volna Chuck Hagel sokakat kellemetlenül érintő szenátusi meghallgatásait! Hagel-ről megjelent legfrissebb írásunk itt olvasható.

Lecky felidézi a Franciaországi korrupciót, a “Monarchia faji hadviselését” - mindezt tette akkor, amikor Hitler még csak egy kisgyerek volt. Véres lázadásokról is beszél korának Olaszországában, az olasz szocializmus létrejöttének hajnalán, ami nem vezetett máshoz, csak hatalmas olasz államadóssághoz. Franciaország úton van szerinte a dekadencia felé, mert “elszigetelt csoportok rendszere lehetetlenné teszi a miniszterek stabilitási intézkedéseit”.

Lecky ravaszul megállpítja, hogy “az Atlantikum másik oldalán, Brazília, ami, miután elmúlt a birodalom fizetőképessége és sértetlensége, amihez addig tartozott, és bármiféle külső fenyegetettség hiánya miatt hamarosan meghatározó állammá válik”.

Annak érdekében, hogy egy politikust meg- vagy újraválasszanak, meg kell ígérnie vaskos állami megrendeléseket, és a rendelkezésre álló javak “jobb” elosztását. Jó példa ez a harmadik francia köztársaság egyedülálló költekezésére: hadi kiadások, tengerészeti költségek, nemzeti oktatás kiemelkedő költségei (ezen legutóbbiba különösen nagy pénzösszegeket kellett ölni, hogy megfelelően egyházellenes legyen), és így tovább. Ezenfelül van még egy nagy területe a francia állami kiadásoknak, ez pedig nem más, mint a közmunkaprogram, ami a legkevésbé kifizetődő, azonban a célja nem más, mint a foglalkoztatottság növelése, azonban csak azok körében, akik előtte megfelelő módon [szavazatok] támogatták a kormányt.

Gondoljunk csak bele a mára már sivár pusztasággá változott spanyol és görög gazdaságokba, ahova a hatalmas közmunka programok, a politikusok korrupciója, és a közkiadások vezettek. Az államadósság a demokrácia elválaszthatatlan velejárója.

A demokrácia gyakorlatilag az államcsőd, csak más néven, háború csak más néven; a híres szociológus Sorokin kiszámolta, hogy összevetve a demokratikus államberendezkedések a felelősek a legtöbb háborúért. Nem kell messzire menni, nézzük csak meg az ókori Rómát vagy Görögországot, azért cserébe hogy ki tudják fizetni a választott képviselőiket, Cézár egész nemzeteket hajtott rabigába.

Befejezésként bátorítsuk orosz, kínai és iráni barátainkat: ha valaki antidemokratikusnak bélyegez benneteket, vegyétek azt bóknak, mert az azt jelenti, hogy a szabadságért, békéért és fejlődésért harcoltok.